Péntek este volt. Lekapcsoltam a lakásban a lámpákat, és egy csésze kávé kíséretében kiültem a tűzlétrára. Eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Ha Ni is megmondta, vagy kerek-perec rákérdezek, vagy akár össze is csomagolhatom a cuccait, mert egy kapcsolatnak így nincs értelme. Tudom, hogy megváltoztatta az életünk az, hogy otthagytam az egyetemet, és a legjobb barátnőm édesapjának a cégénél vállaltam munkát, de ettől még nem kellett volna, hogy ennyire eltávolodjak attól a személytől, aki a világot jelenti nekem.
Nagyot sóhajtva kortyoltam a forró italba, és elmerengve bámultam a távoli belváros felhőkarcolóinak misztikus fényvarázsába, ami- a csillagok helyett- beragyogta az eget. Mi van, ha nem úgy reagál, ahogy várom? Mi van, ha kiborul, mert ilyennel vádolom, és elveszti azt a megmaradt belém vetett bizalmát? Nem akarom elveszíteni. Biztos vagyok benne, hogy belepusztulnék a hiányába.
Aish... miért gondolok ilyenekre! Nyilvánvalóan van valakije. Az egyetemen nélkülem is folytatódnak a bulik, amikre kezdetben meg voltam hívva, de a munkámra hivatkozva sosem tudtam elmenni. Hiába lakunk egy lakásban, én már hajnalban elmegyek itthonról, ő meg késő este jár haza. Én feladtam az álmom azért, hogy neki sikerüljön véghez vinni a sajátjait. De bármennyire is fáj, egyértelmű, hogy a lelkem megöregedett- neki meg nincs szüksége vénlányokra.
Zihálva temettem arcom a nadrágomba, próbáltam visszafogni a sírást, de egyszerűen képtelen voltam rá. Tudtam, hogy titkol előlem valamit, és minden jel arra mutatott, hogy egy másik nőt. Egészen pontosan a csoporttársát, Lee Cha Yeon-t. Ha Ni mondta, hogy az összes órán egymás mellett ülnek, mindenhova együtt mennek, és egyszer közösen kihagytak egy vizsga utáni közös ivászatot. A zsebemben rezegni kezdő telefonom zökkentett ki pár másodpercre a pánikból, de amint megláttam a hívó nevét, a szívem azonnal őrült vágtába kezdett.
Ha Ni volt az.
- Elment. Byung Joo után alig két perccel a nő is hazament. Na persze... Határozott legyél, ne lássa rajtad a félelmet...- hallottam, hogy a háttérben lévő srácok felnevetnek, talán... talán Han Sol viccén, de ebben nem voltam biztos- Eun Ji, most leteszem. Kitartás!- halványan elmosolyodtam, és egy erőtlen hümmögés kíséretében meg sem várva barátnőmet, bontottam a vonalat.
Tíz perced van Kim Byung Joo. Ha tovább maradsz kint... én... fogalmam sincs mit teszek. Talán zokogva fogsz rám találni itt kint, az ötödik emeleten, a tűzlépcsőn. Talán a kedvenc pulóvered magamhoz szorítva fogok a közös ágyunkban a sírástól kimerülten aludni. De ah... ahhoz túl sok kávét ittam. Tehetetlenül hátravetettem a fejem, és letöröltem a szemem sarkából kibuggyanó könnycseppeket, melyeknek alig bírtam megálljt parancsolni.
Ha Ni hívásától már 5 perc eltelt. Talán jobb lenne visszamenni a lakásba, ez nem éppen a legalkalmasabb hely arra, hogy köntörfalazás nélkül megkérdezzem a boldogtalansága okát. Mert hiszen boldogtalan. Miattam. Nem tettem boldoggá, nem hitettem el eléggé, hogy mennyire szeretem.
7 perc. Remegő kezekkel tettem vissza a telefonom a zsebembe, és kissé homályos tekintettel ugyan, de pásztázni kezdtem az alattam elhúzódó utcát. Kétségbeesetten vártam a sarkon beforduló piros autót, amit Ha Ni- éktól kaptunk a lakásavató bulinkon. Nagyon eltúlzott ajándék volt, de barátnőm hajthatatlan volt, azt mondta nem veszi vissza a kereskedő, neki meg nincs szüksége autóra.
Amikor azonban a kilencedik percbe lépve sem jelent meg semmilyen jármű az utcán, éreztem, hogy az utolsó belé, és a szerelmünkbe vetettem hitem is ezernyi darabokra hullik szét. Kérlek... könyörgök, még egy perced van. Ígérem, mindent megbeszélünk, még a munkahelyemen is felmondok, de kérlek, ne hagyj el... Byung Joo...
Beléptünk a tizedik percbe. Az úttest továbbra is üres maradt.
Éreztem, hogy az arcomon az egyik hatalmas, forró könnycseppet követi a másik. Úgy éreztem, a szívem kettéhasad, ez a fájdalom pedig mindegyik másiknál kínzóbb. Az idő megállt körülöttem, képtelen voltam megmozdulni is, egyszerűen csak ültem ott a lépcsőn, és hagytam, hogy a keserves szipogásom elkeveredjen az éjszaka morajával.
Nem tudom meddig lehettem ebben az önkívületi állapotban, de amint meghallottam az ismerős hangot a hátam mögött, újra visszatértem az életbe, és pulóverem ujjával megtörölve az arcomat álltam fel, és másztam vissza a nappaliba.
- Milyen na... Mi történt?- Byung Joo vidám arca megmerevedett, amint megpillantott, aggódva tette le a kezében lévő halványrózsaszín papírzacskót a konyhapultra. Válaszra nem méltatva sétáltam el mellette, és tettem a kávésbögrét a mosogatóba.
Nagy levegőt vettem, és a lehető legnagyobb erőfeszítést tettem meg azért, hogy legalább az első mondatot könnyek nélkül bökjem ki.
- Sajnálom- nyögtem, és rázkódó vállal kuporodtam össze a konyhapult aljában. Nem bírtam tovább magamban tartani, azt akartam, hogy lássa, mekkora fájdalmat okozott.
- Eun Ji... mi történt?- ismételte meg magát, majd néhány másodperc tétlenkedés után leült mellém. Hátát nekidöntötte a fából készült bútornak, kezét pedig az én, térdemet erősen szorítóra tette. Meleg, és puha érintése nyugalmat sugárzott, és egy pillanatig kibújtam a szomorú barátnő szerepéből, de nem tartott sokáig, mire újra emlékeztettem magam, hogy mit kell ma este véghez vinnem.
- Lee Cha Yeon és te...- kezdtem, de a torkomon ragadt a szó. Leráztam magamról kezeit, és égető orcáimat kezdtem legyezni.
- Azt szeretnéd kérdezni, hogy Lee Cha Yeon és én találkozgatunk-e?- fejezte be helyettem a mondatot, mire alig észrevehetően, erőtlenül bólintottam- Igen.
A vér megfagyott az ereimben, a légzésem a százszorosára gyorsult, szemeim pedig vadul pásztázták szerelmem arcát. Érzelem nélkül tartotta velem a szemkontaktust, majd hirtelen halovány jókedv csillant meg íriszeiben. Szája mosolyra húzódott, és tenyereibe vettem arcomat.
- Lee Cha Yeon barátja utazási irodában dolgozik. Segítettem nekik ezt- azt, hogy biztos legyen helyünk a jövő heti gépre Japánba- egészen közel hajolt hozzám- Elrontottad az öt éves évfordulónkat- kuncogott halkan, és ciccegve megcsóválta a fejét.
Számat beharapva fúrtam tekintetem mélyen az övébe, és próbáltam kiolvasni belőle, hogy vajon igazat mond- e. Az én Byung Joo-m sosem hazudna nekem. Hát persze. Annyira elvakított a félelem, és a gyanakvás, hogy fel sem tűnt, mindent értem tesz. Szörnyen éreztem magam.
- Ha leszidtad magad fejben, akár folytathatnánk is- simított ki egy tincset a homlokomból.
- Mit?
Válasz azonban nem érkezett rá. Ajkait gyengéden az enyémekre helyezte, eloszlatva ezzel a kétely legutolsó felhőjét is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése